Talán gyakorolnom kéne. Mert lehet, mindannyian meghalunk… lehet jobb is lenne, de azért megpróbálok ügyes lenni. Bár tudom, esélyem sincs. Futok pár kört az erdő körül bemelegítésnek.
Az a pár pontosan 22 kemény kör volt az erdőben. Cseppet sem éreztem magam erősebbnek, de tudom, ez nem megy egyik pillanatról a másikra. A gyomrom hangos korgásba kezdett.
- Jaj ne… morogtam. Megpróbálok megint inkább egy állatot elfogni. A távolban hamarosan meg is pillantottam egy őz gidát, egy pillanatra nagyon megszántam, de utána mégis rávetettem magam és elkezdtem szívni a vérét. Nem is volt annyira rossz, mint elsőnek és az is jobb volt, hogy nem embert kellett érte ölnöm, bár az állatot is sajnáltam, de muszáj volt innom. Visszaültem a fa tövébe és az eget bámultam. A telihold szomorúan nézett le rám. Csak néztem a csillagokat az égen és elmerültem a gondolataimban, de fel kellett állnom, hogy visszamenjek, mert Riley már biztos őrjöng. Szívesebben maradtam volna itt, mint, hogy megint vissza kelljen mennem.
Mikor visszaértem azt kaptam, amire számítottam:
- Te meg mégis hol voltál? Nem meg mondtam, hogy ne csavarogj és próbálj meg vigyázni magadra legalább a harcig? Mit gondolsz, mi lenne itt, ha mindenki csak úgy elmenne ahova akart?! Most tűnj el innen és el ne menj, csak ha én, kérlek rá! Szidott le azonnal Riley.
- Én csak… Mielőtt befejezhettem volna a mondatot már nem is állt előttem. Nagyon nem hatott, meg amit mondott, de mégis úgy döntöttem nem megyek el többet. Mert ki tudja tényleg bajom is eshetett volna, de persze őt nem ez érdekli, hanem, hogy eggyel kevesebben lennénk. Megszokottan leültem és vártam, hogy történik valami. Egyszer csak a vörös hajú vámpírt pillantottam meg pár méterre tőlem. Kicsit megijedtem, mert a szemembe nézett és egy pillanat alatt, ahogy jött úgy el is tűnt. Azonnal érzékeltem, hogy valami nincs rendben, de nem foglalkoztam vele. Mivel nem mehettem sehova nagyon unatkoztam így a kíváncsiságom lassan felemésztette a türelmemet és újra oda mentem az ajtóhoz, amin tegnap hallgatóztam, remélve, hogy megint ott vannak. Ott is voltak. Nem sok mindent hallottam. Annyit, hogy Riley megszólítja a csajt, akit ezek szerint Victoriának hívnak.
- Mi történt? Faggatózott Riley.
- A vérfarkasok… Az egyik megtámadott, amikor a területükre léptem és elhagytam a nyakláncom.
- Majd veszel másikat. Meg is sérülhettél volna és a hülye nyaklánc a fontos?
- Nem hülye nyaklánc! Szerencsét hoz. És nem jön ez most jól pont a harc előtt. Hangzott a kétségbeesett válasz Victoriától. Kicsit furának tartottam, hogy egy ilyen erős vámpír ennyire hisz egy tárgyban. Mintha az adta volna az erejét. Na de mindegy. Meguntam a hallgatózást és mivel semmire nem jutottam elsétáltam. A következő pillanatban már Riley is kijött az épületből, vetett rám egy szemrehányó pillantást majd ment is tovább. Észrevette volna, hogy hallgatózom? Nem, mert akkor ismét leszidott volna. Mondtam magamban a választ a saját kérdésemre, ami szintén furcsa volt, de már semmin sem tudok meglepődni mióta, tudom, hogy a vámpírok és a vérfarkasok is léteznek. És már nekem is ebben a világban kell élnem még hosszú-hosszú ideig, vagy már nem is kell sokat várnom, mert harcolnunk kell a Cullenekkel. Kíváncsi vagyok ők tudják-e, hogy megyünk?!Elhatároztam ,hogy én nem fogok harcolni, majd elbújok valahol remélve ,hogy nem talál rám senki és megúszom.
*** Teltek múltak a napok és egyre közeledtünk a pillanathoz, amikor indulni kell. Ahhoz a pillanathoz, amitől én rettenetesen félek, hiszen még fel sem fogtam, hogy már nem is élek, hogy egy rettenetes szörny vált belőlem, 5 perc alatt elveszítettem az életemet, a családomat, a barátaimat, elvesztettem mindent! Riley is érezte, hogy közeledik a nap, mert rettenetesen ideges volt, amit rajtunk töltött ki. Üvöltözött és dobált mindenkit, aki az útjába került. Szerencsére én nem sokat voltam körülötte. Az egyik újszülött fejét pedig egy ütéssel könnyedén letörte, mert az valami olyat csinált ami Riley-nak nem tetszett. Remegve néztem végig, amikor a feje óriási töréssel elhagyta a nyakát és a földön darabokra tört. Mint egy kőszobor. Néha Victoria is elnézett és elégedetten nézett végig rajtunk, de amikor a tekintete hozzám érkezett mindig furcsa grimaszt vágott, amit sosem értettem. Féltem ettől a csajtól, nagyon erős volt, hihetetlenül gyors és óriási vérvörös szemei mindig megrémisztettek, ahogy rám nézett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése