Bree Tanner második élete. 1 feji (:

A Twilight saga 3. részéből az Eclipse-ből ismert Bree Tanner történetét írom le kicsit másképp ,de remélem az én verzióm is tetszik majd :)

Bree naplója.
   
  Kedves naplóm! Az újszülötté válásom szörnyű pillanatait szeretném megosztani veled. Bree vagyok 15 éves lány Seattle –ben lakom a nagymamámmal ugyanis a szüleim külföldön dolgoznak és csak nagyon ritkán látom őket. Néha úgy érzem, mintha nem is számítanék nekik, de ilyenkor mindig elönt a bűntudat, mert tudom, hogy csak azért dolgoznak éjjel-nappal, hogy nekem mindenem meg legyen. De meg is van. Sosem vágytam többre. Nincsenek méreg drága cuccaim, mert úgy gondolom nincs rá szükségem. A nagymamámat nagyon szeretem, ő szintén mindig a kedvemben akar járni. Egyszerűen imádom a családomat és tudom, hogy ők is szeretnek engem. Na de egyelőre ennyi elég bevezetésnek. Életem legutolsó napján színjátszó szakkörömről indultam haza. Imádtam. Ma kicsit később végeztünk, mert a szalagavatóra készültünk egy meglepetés előadással. Az ég elég felhős volt és hamarosan eleredt az eső is.
- Nagyszerű. Motyogtam magamban miközben kicsit gyorsabbra vettem a tempót.
- Bree! Hallottam egy ismeretlen hangot, aki a nevemen szólított. A szívem megállt egy másodpercre majd ismét dobogni kezdett egyre hevesebben. Mély levegőt vettem és rémülten, de tovább indultam.
 - Gyere…
- Na jó ki szórakozik? Kérdeztem most már teljes félelemmel.
Körül néztem, de nem láttam semmit.
Mire visszanéztem volna egy jéghideg érintést éreztem a karomon, ami egyenesen előre húzott hihetetlen sebességgel majd hirtelen elengedett és a földre estem.
 - Segítség. Kiáltottam vagy is inkább üvöltöttem, de sajnos senki nem hallotta. Hirtelen valami visszalökött a helyemre.
- Ki vagy te és mit akarsz tőlem? Kérdeztem kétségbe esetten válaszra várva.
 Bree , Bree . Te kis buta. Nevetett gúnyosan.
- Kis idő múlva úgyis meg fogod tudni.
- Nem nem! Tiltakoztam és közben menekülni próbáltam, persze hiába.
- Nem? Később meg fogod köszönni. Hangzott a nekem kicsit sem tetsző válasz. Kis fényt véltem felfedezni és legalább már láttam, hogy egy kb. velem egy idős vagy 1-2 évvel idősebb fiú áll előttem. Közelebb hajolt hozzám és a szemembe nézett. Szájtátva néztem szemeibe, amelyek vérvörös színben csillogtak a fényben.
- Te..te..
- Igen! És nemsokára te is.
Tiltakoztam volna, de akkor már késő volt. Karomnál fogva felhúzott és esélyem sem lett volna menekülni, mert még mindig szorította gyenge végtagomat hihetetlen erejével majd a következő pillanatban a nyakamba harapott mire én elüvöltöttem magam melyben félelem, kétségbeesettség, és tanácstalanság egyszerre hallható volt.
Azt hittem meghaltam. És lássuk be nem tévedtem nagyot. Szemem ugyan olyan vörössé vált, mint a fiúé. Bőröm szinte falfehérré sápadt és teljesen kihűlt miközben szívem megszűnt dobogni… De mégis éltem. Már nem féltem annyira, mint 5 perccel, ezelőtt de a nyakam iszonyúan fájt és alig bírtam megszólalni és még mindig nem
értettem mi történik. Meghúzódtam egy sarokban és ott
szenvedtem el újszülötté válásom első perceit. Nem tartott sokáig, de annál szörnyűbb volt. Valami ismét megfogott. Most már tudtam, hogy nem valami, hanem valaki.
- Mit tettél velem? Kérdeztem rekedt hangon, mert még mindig a nyakamon lévő sebet fájlaltam.
- Ez… kezdtem bele egy mondatba, de nem tudtam befejezni.
- Igen… Mondta a fiú.
- Ki vagy te? Mit csináltál velem? Most már egyre mérgesebben követeltem a választ.
- Na jó. Most már úgyis azt kell tenned amit én, mondok. Riley vagyok. És épp most változtattalak át.
- Mivé? Kérdeztem rettegve. A választ sejtettem, de mégis reménykedtem.
- Vámpír lettél… Újszülött vámpír.
Szükségem van egy nagy csapatra a harchoz.
- Milyen harchoz?. milyen..mi…mi?
Zúdítottam nyakába a kérdéseimet remélve hogy mindre választ kapok.
- Idővel mindent megtudsz. Megpróbálnál magadra vigyázni? Kérdezte gúnyosan. Addig keresek valakit, akiből ihatsz…
Ledermedve néztem magam elé és reméltem, hogy álmodom. De rá kellett jönnöm, hogy nem. Lepergett előttem az egész életem, aminek kb. 20 perccel ezelőtt lett vége.
Riley hamarosan vissza is ért, ahogy mondta és ledobott elém egy halott embert.
Szörnyen megijedtem és inkább arrébb másztam. Ültem és ültem gondolkoztam és próbáltam feldolgozni az előbbi eseményeket. Nem nagyon ment, de azt hiszem, ezt elnézem magamnak, hiszen nem minden nap válik az emberből vámpír. Jobban mondva inkább soha. Idáig.
 Ültem még egy darabig a holdfény ezüst ragyogása csillogva villant vissza fekete hajamon. Idő közben azt vettem észre, hogy alkonyodik. Iszonyú szomjas lettem és mintha nem is gondolkoztam volna odamentem a testhez és szívni kezdtem a vérét. Mikor úgy éreztem elég ennyi felálltam, hogy megkeressem Riley-t és kifaggassam, mire készül. Meg is találtam egy régi gyárépület mögött ahol már eléggé elszaporodtak az újszülöttekké vált ártatlan emberek.
Szörnyű volt látni. A fékezhetetlen új vámpírok éppen táplálkoztak az emberekből, akik közben hozzám hasonlóan üvöltöttek mikor kiszívták az összes vérüket. Döbbenve néztem körül majd a tekintetem Riley-ra esett, aki elégedett fejjel nézett körül.
Végül nem szólítottam meg, mert mire visszanéztem volna rá már nem volt sehol. Magányosan leültem és nekidőltem a falnak. Azon gondolkoztam, hogy haza kéne, mennem a nagyihoz biztos nagyon aggódik. De azt nem lehet. Nem lehet, hogy így lásson. Megijedne, és nem hinne szemének. Lehet, hogy el is üldözne, mert félne tőlem, amit nem is csodálok, mert egy szörnyeteg lettem. Egy szívtelen szörny, semmi más…
Lassan a többi vámpír is elment valószínű Riley után. Csak én maradtam itt, mert nem mertem felállni, elmenni, féltem bármit is tenni.

Kövi feji hamarosan :)